Visszhang: lemez

Boros Misi: Fantasies

Visszhang

Az egyetlen Bach-darab, amelyet Glenn Gould nem szívelt, épp az a Kromatikus fantázia, amelyik Boros Misi lemezét nyitja: a kötheni években született kompozíció harmóniailag és tonálisan merész, csak hát pont ezért hervasztó.

A 21 éves zongoraművész, aki immár második lemezét készítette el a Hungarotonnál, kevés visszhangpedállal, protestáns tárgyilagossággal interpretálja a művet, de lelkesedni nehéz érte. De ez nem is a hangszerjátékos hibája: Glenn Gouldnak sem sikerült.

A lemezen 19. századi darabok következnek. Schubert Wanderer-fantáziája hasonlóan visszafogott, mint néhány éve Cso Szongdzsin interpretációja (Deutsche Grammophon, 2019). Természetesen semmi gond nincs azzal, ha megkülönböztetjük magunkat a régi nagyok szertelenségétől – elég csak meghallgatni, micsoda bele­éléssel billentyűzik Richter –, Boros előadása időnként monotóniába fullad. Erénye, hogy Schubert páratlan rejtélyessége át-átszüremlik a játékán. Maradunk C-dúrban, de a háromtételes Schumann Fantasie sem forralja fel a hallgató vérét, pedig a későbbi impresszionisták felől értelmezve akár izgalmasabb eredményt is kaphatnánk (valami ilyesmit csinált egykor Martha Argerich és mások is). Az utolsóként felcsendülő Chopin-opus, az f-moll fantázia jóval bátrabb, fesztelenebb, kevésbé „jótanulós”. Hát akkor zárjunk ezzel: már nem jó tanulónak kell lenni, hanem lánglelkű, kicsivel zabolátlanabb művésznek. A romantikus zongorairodalomban mindenképpen.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)