Felfedezhetünk némi rokonságot A csíkos pizsamás fiú alapgondolatával: a körülötte lévő világ borzalmaitól védve él egy kisfiú, aki a gyermeki ártatlanság és az olthatatlan kíváncsiság/ébredező kritikai érzék között őrlődik, és lassan felfedezi, hogy szülei szörnyű titkokat rejtegetnek. A különbség, hogy Tochtli (Miguel Valverde) apukája nem náci tiszt, hanem mexikói drogbáró. Holokausztfilmjében Mark Herman hagyományosabb melodrámai hangot üt meg, míg Caro némi vizuális játékossággal bolondítja meg Tochtli rendhagyó nevelődéstörténetét.
A kisfiú kiváltságos élete bőven ad alkalmat a barokkos díszítésre: egy palotában él apja fogdmegjeivel és cselédjeivel, akik lesik minden kívánságát. Apja egzotikus állatokat hozat neki a világ minden tájáról (még egy namíbiai szafarira is elviszi) és egy szelíd tutort fogad mellé, aki megszeretteti vele az olvasást, ugyanakkor elülteti benne az apa által képviselt szupermacsó életmód kritikáját is. Bár az alakítások jók és a hangulat szürreális, Carónak nem sikerül valódi drámaként előadnia a fiú öntudatra ébredését. Az empatikus ábrázolás ellenére minden szereplő karikatúra marad (még maga Tochtli is), hiányoznak az igazi tétek (az apa erőszakossága is jobbára rejtve marad), így a nagy filmvégi leszámolás és a fiú mikrokozmoszának összeomlása sem sodorja magával a nézőt. A film végig inkább komédia; hiányzik a tudatos építkezés az elkerülhetetlen bukás felé, egy színes kaleidoszkóppal kell beérnünk.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
