Visszhang: film

Bunkerzsúr

Visszhang

Manolo Caro vizuálisan telített, csapongó filmje papíron remek ötlet.

Felfedezhetünk némi rokonságot A csíkos pizsamás fiú alapgondolatával: a körülötte lévő világ borzalmaitól védve él egy kisfiú, aki a gyermeki ártatlanság és az olthatatlan kíváncsiság/ébredező kritikai érzék között őrlődik, és lassan felfedezi, hogy szülei szörnyű titkokat rejtegetnek. A különbség, hogy Tochtli (Miguel Valverde) apukája nem náci tiszt, hanem mexikói drog­báró. Holokausztfilmjében Mark Herman hagyományosabb melo­drámai hangot üt meg, míg Caro némi vizuális játékossággal bolondítja meg Tochtli rendhagyó nevelődéstörténetét.

A kisfiú kiváltságos élete bőven ad alkalmat a barokkos díszítésre: egy palotában él apja fogdmegjeivel és cselédjeivel, akik lesik minden kívánságát. Apja egzotikus állatokat hozat neki a világ minden tájáról (még egy namíbiai szafarira is elviszi) és egy szelíd tutort fogad mellé, aki megszeretteti vele az olvasást, ugyanakkor elülteti benne az apa által képviselt szupermacsó életmód kritikáját is. Bár az alakítások jók és a hangulat szürreális, Carónak nem sikerül valódi drámaként előadnia a fiú öntudatra ébredését. Az empatikus ábrázolás ellenére minden szereplő karikatúra marad (még maga Tochtli is), hiányoznak az igazi tétek (az apa erőszakossága is jobbára rejtve marad), így a nagy filmvégi leszámolás és a fiú mikrokozmoszának összeomlása sem sodorja magával a nézőt. A film végig inkább komédia; hiányzik a tudatos építkezés az elkerülhetetlen bukás felé, egy színes kaleidoszkóppal kell beérnünk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.