Nehéz modernként újraértelmezni Goldoni berögzült darabjait (még akkor is, ha egy kevésbé felkapott művéről van szó). Mintha Ascher nem tudta volna eldönteni, terítse-e be a színpadot a csehovi fásultság, vagy inkább vibráljanak a figurák. A mérleg az előbbi irányába billen, amit még Khell Zsolt se nem színes, se nem szagos, minimalistának viszont túl sok díszletei is tetéznek. (Khell már „berendezte” a trilógia középső részét 2003-ban a kaposvári Csiky Gergely Színházban Rusznyák Gábor rendezéséhez.)
A játékosság fájón hiányzott ezen az estén, amivel megidézhető lett volna az olasz színház, és sajnos a színészi játék is hiányérzetet okozott. Borbély Alexandra (Giacinta) játéka nem lépte át a közepest, és bár a Filippót megtestesítő Bezerédi Zoltán jó teljesítményt nyújtott, Jordán Adél (Vittoria) és a többiek csak a minimálisan elvárhatót hozták. Kivételeset a tizennyolc szereplőből egyedül Dankó István (Fulgenzio) mutatott: annyira árnyalta a figuráját, amennyire az egy szürke öltönyös, a világot realistán látó ügyvéd esetében csak lehetséges, ráadásul a nyaralókhoz viszonyított kívülállóságával végig nevettetni tudott.
Az előadás szerelmi négyszöget megfestő története nem sok útravalót ad, és nem igazán gondolkodtat el, már ha a banális konklúzión (a szerelem vak) nem akarunk hosszabban elmerengeni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
