A Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős zenés színművészosztályának előadása szerint sok mindent, de semmi megnyugtatót. Alapvetően megtartják az 1979-es lemez eredeti szövegét (Ecsédi keresi az italozás után „világgá ment” barátját, Vizit), mégis: a hozzáírások, finom kiegészítések révén a prózai betéteket összekötő szövegként használó koncert helyett egy valódi zenés darabot, illetve látomást kapunk, ahol minden tökéletes összhangban működik.
A rendező, Krasznai Vilmos remek arányérzékkel rajzolta fel a szerepeket, de nem dramatizálta túl azokat (ahogyan a történetet magát sem), és nem csúszott át vásári szórakoztatásba még a kabarészerű számokban sem. Pedig vékony mezsgye ez, ahol a Dizőz és a Pénztárosnő is női ruhába öltözött férfi, ráadásul a Dizőz (Sas Zoltán) villant is többször, s az előadás zenei vezetője, Fülöp Kristóf olykor egészen kislányosnak hat a rózsaszín dresszeiben (jelmez: Varga-Járó Sára). Mind a hat színész több szerepet formál meg, éppoly könnyedén váltanak a figuráik, ahogyan a hangszereik között. A díszlet, a polcrendszerre hasonlító vasemelvény is működik: ebben a szűk térben kúsznak, másznak, hasalva énekelnek és próbálnak olykor kitörni a szereplők. Megrekedés, tanácstalanság: minden ismétli önmagát. Egy magába zárult ország revüje ez, ahol a magánszámok szórakoztatónak és csillogónak tűnnek, egészen addig, amíg fel nem kapcsolják a villanyt.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
