Cserna-Szabó András: Az utolsó magyarok

A „nemmeg­írt történetek” története a „Sánta Ferenc Nemalkotói Ösztöndíj prózaíróknak” elnevezésű ösztöndíj bemutatásával kezdődik.

Eszerint 35 író havi egymillió forintnyi támogatást kap azért, hogy ne alkosson. Aztán a kortárs irodalmi élet alkotóinak és intézményeinek felsorolása következik. Hogy ebből mennyi igaz? Semmi. Ezek nem autofikciós novellák, „csak” novellák. „Csak” szépirodalom egy szépírótól, aki nem kapott soha nemalkotói ösztöndíjat, aminek köszönhetően megtehetné, hogy ne írjon. De tudna nem írni egy író? Az erős felütés alapján el kell fogadnunk, hogy itt bizony minden megtörténhet. A kötetben vannak rövid és hosszú novellák, részletgazdagok, hidegrázósak, ismerősek és ismeretlenek. Nagy az összevisszaság, az emberek olyan szituációkban találják magukat, amelyekből nem lehet jól kijönni, mindenki bénázik, bukdácsol, keres, de nem talál. Az író pedig megmutatja, hogy mit nem írt meg. Ez egy kifordított világ, Drakulával, turullal, miegymással, a történelem véres díszletei között. Mégis: hol elmosolyodunk, máskor meg sírva nevetünk, ahogy azt egy „igazi” magyarnak kell a pusztulás díszletei között. Hogy csak mi magyarok tűnünk el a Föld színéről, vagy minden ember, állat és növény semmivé válik, azt nem tudni, majd kiderül. A sokszínű anyagot valami tanulságféle tartja össze, amelyet talán úgy lehetne összefoglalni, hogy a jelen kaotikus, megfoghatatlan és ijesztő, a jövő horrorisztikus, a múltat viszont ismerjük, fel kéne dolgozni.