Magdaléna egyenként látta az esőcseppeket, és hol a semmit figyelte, „hol az idő szövetét”, máskor „arra gondolt, nem is tudja, milyen nem egyedül lenni”, viszont „név szerint ismerte a fáit, hogy mivel tesz jót nekik, minden üzenetüket értette”. Magdaléna gyógyított egy megbecstelenített lányt, aztán az apa kérésére segített elhajtani a magzatot is, emiatt bajba került.
A második történet főszereplője egy író, akinek tényleg gondot okoz az írás. Azt képzeli, olyan ő, mint egy csillagász, aki „valahonnan az űr mélyéről érkező jeleket igyekszik elfogni, egyáltalán észlelni, aztán valami értelmezhető formában megragadva rögzíteni azokat”. A férfi káromkodik, az ó, kis faszom a szavajárása. Nem érti „ezeket a belebetegedni az érzésekbe dolgokat”, viszont van terapeutája, aki „visszajelez”, ám ő legyintve az arcába röhög. Az egyedüllét „bilincset ver” köré, azért mégis megpróbál írni a lányról, akibe szerelmes volt. Mihelyt meglátta, tudta, hogy „ez most más lesz”, „más, mint a korábbi találkozások ismeretlen random nőkkel”.
A harmadik történet erről a lányról szól. A három történet összetartozik, az ősök tettei valamelyest meghatározzák az utódok sorsát. A tengerparti piacon vett olíva és sajt képeket idéz fel, „egy másik korból, egy másik sajtról”, az aneszteziológus pedig érzi, „örök tartozása van valaki felé, aki egyszer eljön és behajtja azt”. Mintha nem lehetne mást tenni, mint ami meg van írva a nagykönyvben.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
