Miközben mi még mindig futószalagon gyártjuk a nemzetiesch történelmi mozikat, a tengerentúlon már rég rájöttek, hogy a néplélek valójában az apró, hétköznapi semmiségekben rejlik; amit hordunk, amivel játszunk – és persze amit eszünk. A Nike, a Tetris, a Barbie és a csípős Cheetos csipsz után itt van tehát egy itthon jobbára ismeretlen, ám az Egyesült Államokban ezekhez hasonló nemzetkarakterisztikával bíró étel mozgóképes története is.
A Pop-Tarts két szelet elősütött tészta, közötte valamilyen édes krémmel, amelyet leggyakrabban a kenyérpirítóban megmelegítve fogyasztanak. A Cukormáz nélkül mindezt az amerikai reggeliért folyó élelmiszeripari háborúként tálalja két cég, a Kellogg és a Post között. Mindketten elsősorban müzlikben erősek, ám gőzerővel folyik a fejlesztés, mi legyen a következő nagy durranás, amely napindítónak a narancslé mellé kerül. Az elmúlt évek product-filmjeivel ellentétben azonban mindezt csak annyira kell komolyan venni, mint a reggelire szánt pelyhek vitamintartalmát: a film csak lazán kapcsolódik a valósághoz, és inkább paródiaként értelmezhető – annak viszont néhány jó ötlettől eltekintve (ilyen az, amikor az egyik cég az űrprogramhoz hasonló ízpilótákat vet be a termékfejlesztésben) cukor- és vérszegény. Mindezért ráadásul minden idők egyik legismertebb amerikai komikusa, Jerry Seinfeld felelt. Első mozifilmes rendezői próbálkozása azonban csak szeretne olyan vicces és eredeti lenni, mint a Kellogg-alapítóról szóló Promenád a gyönyörbe.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
