A Future Past tökéletes jubileumi anyag: megidézi a zenekar nyolcvanas évekbeli stílusteremtő korszakát, mégsem veteránok kínos küzdelme, hogy hatvan fölött is relevánsnak látszódjanak.
Minden a helyén van: Simon Le Bon hangja, Nick Rhodes karakteres szintetizátorjátéka messziről felismerhető, John Taylor pedig régóta az egyik legjobb pop basszusgitáros. A kollaborációk – például Graham Coxon a Blurből vagy Giorgio Moroder – szervesen illeszkednek, leginkább a Chai nevű japán lányzenekarral közös kétakkordos bohóckodás, a More Joy! lóg ki. Kiemelkedő viszont a David Bowie-val is játszó Mike Garson zongoristával készült zárószám, a Falling.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
