Az Elektronikus államban mindez a 90-es években történik, a nosztalgiabombával is felérő prológus egyértelműen a film legjobb, legstílusosabb része. Ami utána következik, azt viszont még lejtmenetnek is túlzás nevezni. A sztori szerint ugyanis legyőztük a gépeket, mégpedig a tüzet tűzzel oltás elvével: egy cég kifejlesztette a technológiát, amellyel az emberek képesek a tudatukat drónokba táplálni. A bukott robotok egy hatalmas gettóba vonulnak, de az emberiség jövője sem sokkal szebb: hatalmas, bizarr eszközt a fejükön viselve csak vegetálnak, miközben a tudatuk valahol máshol bolyong. Főhősünk egy fiatal lány, Michelle, aki egy autóbalesetben nemcsak a szüleit, de a zseninek kikiáltott öccsét, Christophert is elveszítette. Egy nap azonban egy fura robot állít be hozzá, azt állítva, hogy ő Christopher.
320 millió dolláros büdzséjével az Elektronikus állam nemcsak a legdrágább Netflix-film, de minden idők egyik legdrágább mozija is egyben. A költségeihez képest már-már bámulatos, hogy a világon semmi nem működik benne: a robotok egyszerre az elnyomás szimbólumai és szimpla szabadságharcosok (akiknek a vezére egy Mogyi nevű, mogyoró alakú szerkezet!); minden akció borzasztóan néz ki; a robotoknál már csak a színészek rosszabbak – pedig feltűnik itt mindenki Milly Bobby Browntól Ke Huy Quanon át Stanley Tucciig és Jason Alexanderig.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
