Visszhang: lemez

Elgar: Violin Concerto / Vilde Frang

Visszhang

A szigetországban megbecsült, máshol inkább csak „kismesternek” elkönyvelt Edward Elgar egyetlen darabbal lett igazán népszerű.

A Jacqueline du Pré által felemelt csellóverseny mellett ismerhetjük a h-moll hegedűversenyét is, amelyet nem másnak, mint Fritz Kreislernek komponált 1910-ben. A késő romantika komponistájának zenéje ezután kiment a divatból, s csak évtizedek múltán nyerte vissza elismertségét: de a versenyművet nehézsége, emberfeletti technikai követelményei miatt számon tartották a hegedűsök. A norvég hegedűművész, Vilde Frang új albumát már­is bátran sorolhatjuk a legjobb interpretációk közé. (Yehudi Menuhin archív lemeze, amelyet Elgar vezényletével készített 1931-ben, etalonnak számít, és emlékezetes Nigel Kennedy 1984-es felvétele is. De már annak is negyven éve!)

Vilde Frang játéka egyszerre elvarázsolt és erős, határozott, izmos tónusú, a hallgatónak ellenkezni sincsen ideje, az előadás máris magával rántja. A lassú tétel elbűvölő szépségű és nemesi tartású, szemérmes, visszafogott. A zárótétel kettős fogásai és gyors futamai révén valódi mutatvány, de nem cirkuszi. A Deutsches Sym­phonie-Orchester tisztán és egységben muzsikál Robin Ticciati pálcájának intéseire. Végül két miniatűrt hallunk: a Carissimát Elgartól, és a The Gardens at Eastwell című dalt William Lloyd Webbertől (az ismert musicalszerző apjától). Kreisler annak idején merészen Beethoven és Brahms mellé sorolta Elgart, s olykor-olykor úgy érezzük, talán igaza volt.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.