Ez a választóvonal tesz vakká minket a (többnyire még mindig nők által végzett) házimunka/gyereknevelés munka jellegére és a szexmunka, az ápolási vagy házvezetői szolgáltatások szürkezónáira, ahol a kötelesség és az érzelmek nyugtalanítóan összemosódnak. Marie Amachoukeli francia-grúz rendező ebben élte élete első éveit: születésétől hétéves koráig egy portugál dada nevelte, aki egy napon visszatért szülőhazájába, magára hagyva a kislányt, aki anyjaként tekintett rá.
A francia Cléo (Louise Mauroy-Panzani) csecsemőkorában veszíti el édesanyját. Apja dadát (Ilça Moreno Zego) fogad mellé, akihez mindennél jobban ragaszkodik. Gloriának egy nap vissza kell térnie a Zöld-foki-szigetekre. Hogy enyhítse az elválás fájdalmát, a nyári vakáció idejére meghívja a kislányt otthonába, de Cléo érkezése a saját családját is felkavarja. Amachoukeli a tapintható intimitásra, a szinte elviselhetetlen intenzitással megélt gyermeki érzetekre és érzelmi útvesztőkre irányítja figyelmét. A kamerát szándékoltan gyermeki magasságba helyezi, s meleg közelikben mutatja meg a nevelt gyermek és a dada egységét, amelyben szinte elvesznek az énhatárok, múltjukat pedig pasztellszínű, elmosódott animációkban fejti vissza, amelyek imitálják a homályos gyermeki emlékezést. Mintha a néző maga is mindent először tapasztalna; a perzselő féltékenység, a sós könnyek és a trópusi nap melege éppolyan valódinak, közvetlennek tetszenek, mint színészei jelenléte.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
