A panzió például akkor épült, amikor „a vendégeket még úgy kellett lépre csalni, mint a tintahalakat, hosszú fényfüzérrel”. Egy határszéli dél-koreai városban megszáll egy francia képregényrajzoló. Az ott dolgozó lány, akinek anyját egykor egy francia csábította és hagyta el, felfigyel a vendégre. Beszélgetéseik szinte mindig rossz felé kanyarodnak, és nem csak azért, mert üvölteni kell az erős tengerparti szélben. Így is nyomot hagynak egymásban anélkül, hogy igazán megérintenék egymást.
Az európai olvasónak rajtuk kívül mindenki más élete sivár és fantasztikus. A lány anyja néha kimázolja magát, viszont ragaszkodik hozzá, hogy egy héten egyszer nála aludjon a lánya, és csak neki van engedélye a piacon gömbhalat bontani. A lány fiúja fodrásztól jövet lép be az egyik képbe, csokoládébarna tincsekkel. Nem bájgúnár, csak modell, leghosszabb mondata az, hogy „mindig van az emberen javítani való”. A regény jól hangzik magyarul, a disznóhús, a gombóc, a fokhagymaillat, a talpak alatt ropogó jég, és a lányt minél előbb férjhez adni kívánó nagynéni felbukkanása előtt is. A francia-koreai író a legfurcsább konyhai műveletekről és a mosásról is nagyon finoman, szerethetően ír, de arról is, hogyan él még a koreai háború emléke az emberekben és a csokoládépapíron.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
