Az életét feldolgozó film nem menti fel az Iszlám Állammal szimpatizáló nőt, de áldozatként mutatja be az anyja által megtagadott, családjától elszakított, érzelmileg és szexuálisan kihasznált, egész életében az el- és befogadás hiányának pusztító hatásától szenvedő lányt. Aki egyszerre akar függetlenedni és kötődni. Franciának túl arab, arabnak nem elég muszlim, katonának nem elég szabálykövető, de a party girl álarc mögött erkölcsi tartás van, és a bulizás nem tölti be az érzelmi biztonság hiányából adódó mélységes űrt. Az érzelmileg manipulált Hasna későn eszmél, hogy szerelme nem a földi paradicsomként lefestett Szíriába (na hiszen!) viszi őt, hanem egyenesen az égi paradicsomba – csak egy robbanómellényt kell felcsatolni hozzá.
Az utóbbi idők dzsihádista terrorizmusára reflektáló filmek az elkövetők cselekedeteit jellemzően távolságtartással kezelik. Dina Amer egyiptomi-amerikai rendezőnő (az események idején maga is tudósító) dokumentarista közelségbe hozza Hasna sorsát, valódi tanúkat is bevonva, a nézőt állásfoglalásra késztetve tudja megragadni „hőse” életének fordulópontjait. Mit tennénk mi azokban a helyzetekben, amelyek Hasnát formálták? Hoznánk-e mi is szélsőséges döntéseket? Erre erősít rá az a radikális művészi eszköz, hogy a lányt (akár egy-egy jeleneten belül is) két, majd három színésznő játssza. A harmadik maga a rendezőnő.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
