Ha régen létezett volna a mém fogalma, biztosan mémmé vált volna az egykor szinte állandó fellépő Guano Apes, és persze a The Prodigy visszatérésén is jó volt élcelődni. Lassan Florence Welch és zenekara is ilyen, hiszen az elmúlt hat fesztiválon háromszor is fellépett, de ebben az esetben nincs miért fanyalogni. Akkor sem, ha tényleg minden koncerten pontosan azt kapjuk a most éppen a 2022-es Dance Fever című albumot turnéztató Florence + the Machine-től: van egy háttérben meghúzódó, amúgy nagyon jó zenekar, és előttük pedig Florence Welch, aki valószínűleg akkor is lenyűgözné a közönséget, ha a zenekara nélkül énekelne CD-ről. A 36 éves énekesnőről csak azért nem mondható el, hogy a legjobb formáját hozta, mert valószínűleg ez az egy formája van: átlátszó köntösben, mezítláb szaladgálja körbe a színpadot, kedvesen simogatja meg a közönség első pár sorát, és igyekszik minél többször elvegyülni közöttük. De az egész épp ettől varázslatos, hiszen míg lemezen a Florence + the Machine nem csak jónak, de néha kicsit fárasztónak tűnik, addig koncerten a produkció olyan mindent elárasztó boldogsággá változik, hogy lehetetlen nem mosolyogva bólogatni vagy táncolni. Ám mivel Welch továbbra is a saját tragédiáit adja elő általában a színpadon és a lemezeken, ez a boldogság szerencsére az idei Szigeten sem valamiféle agyonfilterezett tartalom volt, hanem olyan élmény, ami miatt egyáltalán kitalálták a Nagyszínpadot.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
