Tehetségkutató versenyeken tündököltek, aztán először a csellista Sheku tűnt ki lemezkész virtuózként, majd néhány éve nővére, a zongorista Isata is „egyéniben indult”. Annak idején e helyütt is szó esett bemutatkozó albumáról, amelyen Schumann felesége, Clara Wieck szerzeményeiből játszik néhányat.
Második lemeze is tematikus: most az amerikai zene ihlette meg. Kis szépséghiba, hogy a 17 trackből négynek a szerzője, Samuel Coleridge-Taylor (1875–1912) nem amerikai, hanem angol nő és Sierra Leone-i kreol férfi londoni születésű gyermeke, de a többiek valóban az Újvilágból származnak: Gershwin, Barber, Copland és a nálunk szinte ismeretlen hölgy, Amy Beach (1867–1944) is.
Kár, hogy a lemez egyetlen valamicskét érdekes darabja Barber Szonátája, amely sokkal modernebb, mint a kedvelt Adagio, ahogy az is kár, hogy a többi mű csak apró, kevéssé jelentős karakterdarab. A program tehát nem túl izgalmas, Isata Kanneh-Mason zongorázása felkészült, kulturált, színes, elegáns, de sok ilyet ismerünk. Hogy Isata jelentős egyéniség-e, azt egy Bach-, Mozart- vagy Beethoven-lemez mutathatta volna meg egyértelműen, de ő Clara Wieck után másodszor is a ritkaságok biztonsági terepét választotta, kitérve az igazi megmérettetés elől. Talán majd legközelebb.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
