Persze ezt a mozgóképes klausztrofóbiát egyfelől megmagyarázza mindaz az előzetes tudásunk, mely szerint a film az író és főszereplő John Pollono díjakkal dúsan dekorált színdarabjából készült (a maestrót, aki nagyon figyelt, láthatta színészként a Rólunk szól öt részében), másfelől pedig oldhatja a szereplők (Pollono mellett olyan keresett jellemszínészek, mint Jon Bernthal és Shea Whigham) túlmozgásos játéka. Ők hozzák, amit legjobban tudnak: az egyik a hangoskodó lúzert, a másik a búvalbélelt lúzert, míg Pollono figurája dühkezelési gondokkal küzd. Unalmas, ám lökdösődéssel és egymás piszkálásával teli hétköznapjaik egészen szórakoztatók a filmidő feléig, de akkortájt már visszatarthatatlanul előtör az ismert nézői kérdés: mit akarsz tőlem, te film?
Mire a válasz: nyugi, mindjárt kiderül, s kell még egy filmnegyednyit várni, hogy egy csúnya, közösségi hálón megejtett abúzus történetét mondják fel az erre kijelölt szereplők. Innen egy bosszútörténet bontakozik ki, amelynek a lezárása van annyira meggyőző, hogy elfogadhatóvá tegye a mű végtelenül kimódolt voltát. A végkifejletben ugyanis minden a visszájára fordul, s a vereség látszik rafinált stratégiával kivívott győzelemnek, a beletörődés igazságtételnek, a megúszás hőstettnek. A változatlansággal kecsegtető jövő pedig valamiféle happy endnek. S ez kétségkívül komoly művészi mutatvány.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
