Örömmel és nem kevés megnyugvással jelenthetjük, hogy minden a régi Frank Herbert Dűnéje körül. Az író fia és annak szerzőtársa most épp egy képregény (keménytábla, graphic novel) formájában színesítik tovább az atyai örökséget. Céljuk (pontosság, szöveghűség) megmosolyogtatóan nemes, borítójuk (Bill Sienkiewicz munkája) műalkotást sejtet, míg a belív… Nos, a képkockák (Patricia Martín és Raúl Allén rajzai) a piacon elérhető legmívesebb rutin ékes bizonyítékai. (És egy kötet nem kötet, jövőre jön is a második, egy ekkora műnél az csak természetes.) A klasszikusok képkockákra bontásának védelmében annyit elmondhatunk, hogy már Az eltűnt idő nyomában is kapható képregényben: csodás műtárgy, öröm lapozgatni, csak olvasni ne kelljen. A Dűne-képregény ebből a szempontból középutas vállalkozás, a szövegbuborékokba szorult szavak kiolvasása sem tűnik elfecsérelt időtöltésnek, talán még Proust is helyeselné. De vajon mit szólt volna Thomas Mann, hogy A varázshegyre csak 12 kocka jutott? Igaz, az Élet és Irodalomban ’64-ben megjelent comic strip persze inkább paródia volt. Szép kísérlet lenne ugyanennyi kockában visszaadni a Dűnét, de az se lett volna semmi, ha az első magyar kiadás (1987) borítójának tervezője, Bánfalvy Ákos rajzol egy Dűne-képregényt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
