Hiszen míg a magyar zene pionírjának kitörölhetetlen érdemei vannak, művei, a Bánk bán és a Hunyadi László tele vannak dramaturgiai problémákkal, a librettót vagy egyenesen a szövegéneklést érintő kényelmetlenségekkel, amelyeket később jó szándékú rendezők, színházcsinálók sem tudtak teljesen orvosolni.
Kolonits Klára új lemeze nyomán azonban kidomborodnak a zeneszerző érdemei: Erkel a bel canto által inspirálva előbb olasz mintára írta operáit, majd ő sem vonhatta ki magát Wagner szédítő hatása alól. A befejezetlenül hagyott István király mellett egy másik ritkaság, a Brankovics György egy betétje, a Bánk és a Hunyadi nevezetes részletei – köztük a La Grange-ária – pedig ősváltozatban hallhatók, hogy így az album valamiféle Erkel-ősportrévá válhasson. Melinda Tisza-parti jelenete rendszerint kurtítva kerül színpadra, a maga húszperces teljességében azonban egy sokkal hatásosabb, szinte a Lammermoori Lucia őrülési jelenete mellé helyezhető. A lemezen a Hungarian Studio Orchestra játszik, Dinyés Dániel vezényel. Az énekesnő elszánt tekintettel, királynői szigorral néz le a borítóról, s nem is kell hozzá különösebben művelt fül, hogy észrevegyük benne az utóbbi két évtized legkarakteresebb, legfinomabb hangját, aki ráadásul bizonyára küldetéstudattól és kurátori kíváncsiságtól hajtva áldozza magát az Erkel-életműnek, amit kerülgettünk, nézegettünk, de ennyire talán még nem szerettünk sosem.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
