Szavait szabadon interpretálva ez nagyjából azt jelenti, hogy a Ladytron szórakoztató kevercsét nyújtja az excentrikus attitűdnek és a kivételes zenei érzékenységnek; úgy szövik egybe az őket is körbevevő trendi muzsikákat, hogy az eredmény mégis újszerűnek tűnik. A stílus, a muzikalitás, az emlékezetes dalok, sőt albumok komponálásának készsége több mint húsz év után sem veszett ki belőlük, legújabb, sorrendben a hetedik albumuk pedig alkotóerejük teljében mutatja őket.
Az általuk kiötölt szintipop-posztpunk-wave mixtúra ma is működik, a két énekesnő, a bolgár-izraeli Mira Aroyo és a skót Helen Marnie hangja a zenekar védjegye, miközben a szintetizátorokból – ezeket rajtuk kívül a gitáron is játszó Daniel Hunt és Reuben Wu kezelik – áradnak a nagy ívű dallamok és a fémes ritmusok. Atmoszférateremtésben szinte verhetetlenek, jól állnak nekik az álompop-goth-wave hangulatok is, némi Cocteau Twins és Cure reminiszcenciával. Amikor pedig elnyelné őket a viszkózus melódiákban feloldódó melankólia, rendre megtalálják az ellenpontot egy-egy (retró) futurisztikusabb, elvágyódós elektropop darabban. Lüktető ütemek és hullámokban támadó, az analóg gépekből és gitárból kiszakadó nyers emóciók, pusztító romantika, glamour és pszichedélia egyben, jól összetűzve, rázva és szerkesztve – röviden ez a trükkje a Time’s Arrow-nak, amelyet szó nélkül, bármikor elővehetünk.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
