Visszhang: lemez

Ladytron: Time’s Arrow

  • - minek -
  • 2023. január 25.

Visszhang

Az 1999 óta működő liverpooli kvartettre a legtalálóbb jellemzést Brian Eno adta még 2009-ben, amikor az „angol popzene legjavának” nevezte őket.

Szavait szabadon interpretálva ez nagyjából azt jelenti, hogy a Ladytron szórakoztató kevercsét nyújtja az excentrikus attitűdnek és a kivételes zenei érzékenységnek; úgy szövik egybe az őket is körbevevő trendi muzsikákat, hogy az eredmény mégis újszerűnek tűnik. A stílus, a muzikalitás, az emlékezetes dalok, sőt albumok komponálásának készsége több mint húsz év után sem veszett ki belőlük, legújabb, sorrendben a hetedik albumuk pedig alkotóerejük teljében mutatja őket.

Az általuk kiötölt szintipop-posztpunk-wave mixtúra ma is működik, a két énekesnő, a bolgár-izraeli Mira Aroyo és a skót Helen Marnie hangja a zenekar védjegye, miközben a szintetizátorokból – ezeket rajtuk kívül a gitáron is játszó Daniel Hunt és Reuben Wu kezelik – áradnak a nagy ívű dallamok és a fémes ritmusok. Atmoszférateremtésben szinte verhetetlenek, jól állnak nekik az álompop-goth-wave hangulatok is, némi Cocteau Twins és Cure reminiszcenciával. Amikor pedig elnyelné őket a viszkózus melódiákban feloldódó melankólia, rendre megtalálják az ellenpontot egy-egy (retró) futurisztikusabb, elvágyódós elektropop darabban. Lüktető ütemek és hullámokban támadó, az analóg gépekből és gitárból kiszakadó nyers emóciók, pusztító romantika, glamour és pszichedélia egyben, jól összetűzve, rázva és szerkesztve – röviden ez a trükkje a Time’s Arrow-nak, amelyet szó nélkül, bármikor elővehetünk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.