Az egy éve tartó aszály miatt terméketlenné vált földjén lámáit egyre távolabb legeltetni kénytelen kecsua paraszt egyszerű vonalvezetésű, szemérmes költőiségű története minden direkt szimbolizmus nélkül emelkedik magának az emberi létezésnek a parabolájává. Minden nagyon konkrét, nagyon reális, ha úgy tetszik: földhözragadt. A dolgoknak rendje van, a tevékenységek célszerűek, a létezésben betöltött szerepek maguktól értetődők. Ezt az emberi életet biztosító évezredes elrendezettséget borítja fel a látszólag távoli, de negatív hatásait ott a pusztaságban is éreztető modern civilizáció. A filmben egy szó sem esik éghajlatváltozásról, csak kiapad az egyébként is távoli falu egyetlen kútja, ezért annak lakói kénytelenek a városba költözni – továbbnövelvén annak népességét, de az elnéptelenedés-túlnépesedés folyamatáról sincs szó. Csak ott gomolyog, fortyog mindez a háttérben, jelenvalóan, fenyegetőn. A megjelenő, jó szándékú unoka szeretetből venné rá nagyszüleit, hogy hagyják ott a tanyát, a városban orvos is van, meg kényelem – már nem érti, hogy az a kiszáradt föld: gazdájának lelke. Minden egyes elveszett földdarabbal egy darab emberség vész el.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
