Egy percig se gondolja senki, hogy a jazz és a kortárs zenei színtér nagyra becsült cimbalomművésze könnyen kiérdemelhető sikerre áhítozik a jól ismert dallamokkal: az Óz, a csodák csodája betétballadája egy Bach-stílusú improvizációval, a Norwegian Wood izgalmas akusztikai kísérletekkel bevezetve szólal meg, a legpoposabb alapanyag, a Field of Gold pedig némi játéktechnikai nóvummal, üveghangos pizzicatóval lesz teljes. A cimbalom merengő csilingeléséhez bizonyára a Szomorú vasárnap című Seress Rezső-dal illik legjobban, és cseppet sincs ellenünkre, hogy Lukács Miklós, aki általában mindent megtesz, hogy összetörje a hallgatók kényelmes előfeltételezéseit a hangszeréről, most ilyen kedvvel feledkezik bele a szép hangzásba.
A műfaji meghatározással bajban vagyunk – a jazz elemei főként a Somewhere… című West Side Story-dalban kerülnek elő –, a végszó mindenesetre egy Eötvös Péternek szóló tiszteletadás. Esterházy Péter könyvében az Isten azért irigykedik Charlie Parkerre, mert zenélni tud, míg a Mindenható időtlen lény, képtelen tempót tartani. Lukács Miklós új lemezének címadó időtlenségéből ilyesféle idétlenség nem következik. Bátor vállalkozás ilyen meditatív albumot készíteni, s hogy egy pillanatra sem zsibbadunk, az a muzsikus kimeríthetetlen invencióját és ízlését dicséri.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
