Visszhang: könyv

Maggie O’Farrell: Hamnet

Visszhang

Egy warkwickshire-i faluban 1596-ban egy tizenegy éves fiút egyik napról a másikra ledönt a lábáról a láz, és meghal.

A nevére ma már senki sem emlékezne, ha apja négy évvel később nem írt volna egy színdarabot, amelynek címe a gyermek neve, és amely később a világirodalom egyik legfontosabb műveként vált ismertté. Bár Maggie O’Farrell egyetlenegyszer sem írja le William Shakespeare nevét, egyértelmű, hogy a Hamnet róla és a családjáról szól. Elsősorban pedig a regényben Agnesnek (a valóságban Anne-nek) nevezett feleségéről, a látó asszonyról, aki vércsével a karján járja a vidéket, ismeri a gyógynövényeket és az emberek legféltettebb titkait. A szerző fikciós művet ír, kiszínezi a történelmi tényeket, misztikummal és érzelmekkel tölti meg mindazt, amit Shakespeare életéről nem tudhatunk. Ír a drámaíró bántalmazó apjáról, Agnes és William soha nem múló szerelméről, a latinoktatóból színésszé és íróvá váló fiatal tehetség vívódásairól, és arról a végzetes napról, amikor a házaspár Judith lánya kigyógyul a betegségből, amelybe ikertestvére, Hamnet belehal. O’Farrell a családot felemésztő gyászról, London mocskos utcáiról, a vidéki Anglia szépségéről, a túlvilágról és a pestis terjedéséről mesél. Emléket állít egy rendkívüli nőnek és egy szőke kisfiúnak, akinek nevét ma is színpadok ezrein harsogják. A Hamnet egy tragédia születésének a könyve, és két nyughatatlan emberé, akik igyekeznek túlélni a maguk módján azt, amit nem lehet.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.