Márkos librettója Buzzati sötét, abszurd novelláján alapul, és szerkezetileg Bartók Kékszakállúját követi. Ami ott hét ajtó, az itt hét emelet, az előadásban pedig hét, különbözőképpen „felkárpitolt” fehér szék a szanatórium hét szintje.
A zeneműben erős a korai Ligeti-hatás, de a posztmodern operaszínpadi gondolkodásnak megfelelően szemtelenül járkál a műfajok között a swingtől a free jazzig, sőt Tutino Vitája is felsejlik, talán a téma meg a sebészeknek öltözött zenészek miatt is. Ők és a kórus (orvosok és ápolók, sőt börtönőrök) egyszerre működtetői és tanúi a főszereplő halálútjának. (A zongoránál Szép András – a zenei vezető –, a bőgőnél Gyányi Tamás, a doboknál váltva Urbán Kristóf vagy Begyik Marcell).
A főhőst játszó és éneklő Vatamány Atanáz, valamint Berkó Boglárka, Szász Gabriella, Kerek Dávid, Fülöp Kristóf, Juhász Bence és Illés Adrián jó összhangban mozognak (koreográfus: Téri Gáspár) Zubor Kata abszurd és szürreális jelmezeiben. Fent még csodás a kilátás, a harmadik szint alatt az ablakokra már árnyékot vetnek a kinti fák. A főszereplő egy könyörtelen rendszer által működtetett láncolaton keresztül jut el a végzetéig, ahonnan már jól látszik, hogy rajta kívül mindenki láncszem csupán a láthatatlan Dati professzor gépezetében.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
