Csúcsművük a Steve Albinivel készült Mclusky Do Dallas (2002), ez teljes vértezetben mutatta a cardiffi zenekart: széttorzított gitárok, kántálható rigmusok, fekete humorral átszőtt, végtelenül cinikus dalszövegek. A trió hirtelen találta meg ezzel a lemezzel a közönségét, de nem fürödtek túl sokáig a sikerben: az évtized közepére az együttes felbomlott, a basszusgitáros Jon Chapple Ausztráliába költözött, a megmaradt két tag pedig megalapította a hasonló koncepcióra építő és szintén jó szériát futó Future of the Leftet.
Az utóbbi pár évben egyre többször összeálltak, és szép lassan a Mclusky (Damien Sayell basszusgitárossal kiegészülve) újra létező entitássá vált. A frontember Andrew Falkous kezdetben nem gondolkodott új anyagban, és tulajdonképpen úgy lettek friss dalok, hogy a próbákon lustaságból nem akarta agyongyakorolni a régi számokat, úgyhogy inkább elkezdett helyben kitalálni ötleteket.
Talán ez a spontán alkotói folyamat teszi azt, hogy a The World Is Still Here… nem egy grandiózus, kimódolt visszatérés, csak simán egy új lemez, amelyre mellékesen 21 évet kellett várni. Az alapelemek nem változtak: az értelmezhetőség határáig torzított basszusgitár, mondókaszerű énektémák, a huhogások mind változatlanok, de vannak új ízek is rajta. De a régi Mcluskyba is sok minden belefért, a lényeg pedig úgyis az, hogy jó dalok legyenek, arra pedig most sem lehet panaszkodni – elég csak meghallgatni a People Persont vagy az Autofocus on the Prime Directive-t.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
