Visszhang: lemez

Mclusky: The World Is Still Here and So Are We

Visszhang

A Mclusky az ezredforduló utáni noise-rock meghatározó zenekara volt.

Csúcsművük a Steve Albinivel készült Mclusky Do Dallas (2002), ez teljes vértezetben mutatta a cardiffi zenekart: széttorzított gitárok, kántálható rigmusok, fekete humorral átszőtt, végtelenül cinikus dalszövegek. A trió hirtelen találta meg ezzel a lemezzel a közönségét, de nem fürödtek túl sokáig a sikerben: az évtized közepére az együttes felbomlott, a basszusgitáros Jon Chapple Ausztráliába költözött, a megmaradt két tag pedig megalapította a hasonló koncepcióra építő és szintén jó szériát futó Future of the Leftet.

Az utóbbi pár évben egyre többször összeálltak, és szép lassan a Mclusky (Damien Sayell basszusgitárossal kiegészülve) újra létező entitássá vált. A frontember Andrew Falkous kezdetben nem gondolkodott új anyagban, és tulajdonképpen úgy lettek friss dalok, hogy a próbákon lustaságból nem akarta agyongyakorolni a régi számokat, úgyhogy inkább elkezdett helyben kitalálni ötleteket.

Talán ez a spontán alkotói folyamat teszi azt, hogy a The World Is Still Here… nem egy grandiózus, kimódolt visszatérés, csak simán egy új lemez, amelyre mellékesen 21 évet kellett várni. Az alapelemek nem változtak: az értelmezhetőség határáig torzított basszusgitár, mondókaszerű énektémák, a huhogások mind változatlanok, de vannak új ízek is rajta. De a régi Mcluskyba is sok minden belefért, a lényeg pedig úgyis az, hogy jó dalok legyenek, arra pedig most sem lehet panaszkodni – elég csak meghallgatni a People Persont vagy az Autofocus on the Prime Directive-t.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.