Vagy egy koporsó belseje. Kifejező gesztus, hiszen az egész regény koncepciója az önmagunkba zártságról, egyfajta magunkba temetéséről szól. Illetve arról, hogy ebben a világban hol van a többiek helye.
A főhős egy fiatal nő, aki szerkeszt és ír, rengeteget olvas, elemzi önmagát. És ennek a nőnek vannak szerelmei is. Beköltözik egy szobába, ahol annak idején Endre (szintén irodalmár) lakott. Kié ez a hely? Hol a helyünk, pörög magában a nő egyre. Bölcsész regény, mondhatnánk, de ez csak a felszín. Milyen ez a magányos nő, aki hangosan ki is mondja, hogy nincs helye a világon? Folyamatosan ezt próbálja kitalálni. „Önreflexiótobzódás” – nevezi meg a mindennapjait uraló őrületet. „Mindig egy lépéssel a saját életem mellett állok.” Teli van intertextusokkal és idézetekkel a szöveg, a szoba Djuna Barnes Éjerdőjéből kerül ide, az utolsó mondatot olvastuk Boris Vian Piros fűjében. Előkerül Abramović, Sagan, Tolsztoj, Celan, és igen, már önmagában a hangoltság okán is Plath („Mi van, ha én inkább olyan író vagyok, aki a sütőbe dugja a fejét?”).
A fordító, Pénzes Tímea kitűnő munkát végzett. A szöveg egyszerre lírai és tárgyilagos, az idézetek csodálatosan szervesülnek a regény egészébe. Szomorú könyv a magányról. Felemelő könyv a magányról. Annak belátásáról, hogy egyek vagyunk a gondolatainkkal és a nyelvvel, amelynek révén ezek testet öltenek. Ezért az egyes szám második személyű megszólalás is. Mert ez a „test” az otthon.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
