Visszhang: film

Mickey 17

  • SzSz
  • 2025. március 19.

Visszhang

Pong Dzsun Ho dél-koreai rendező az Élősködőkkel ült fel a filmvilág tetejére, öt évvel később pedig egy nagy költségvetésű, szatirikus emberiség- és kapitalizmuskritikával tért vissza.

A Mickey 17 azonban a léptékén túl (118 millió dollár körüli büdzséje körülbelül tízszer akkora, mint az Élősködőké és kétszer annyi, mint az eddigi legdrágább filmjéé, az Okjáé) semmi olyat nem hoz, amit nem láthattunk már tőle korábban.

Ez Pong harmadik angol nyelvű mozija, de nem csak emiatt illeszkedik remekül a 2013-as Snowpiercer – Túlélők viadala és a 2017-es Okja sormintájába: tipikus high concept sci-fi, egyszerű, ám beszédes történettel és kínosan egyértelmű társadalomkritikával. Szatírája annyira önmagától értetődő, hogy sokszor már önmaga paródiájába hajlik. Az Élősködők csavaros forgatókönyve vagy A halál jele többélű fordulatai olyan messze vannak tőle, mint a fagyos Nilfheim bolygó a Földtől. Ideérkezik az egyik utolsó emberi kolónia hajója, miután a Föld lakhatatlanná válik. Hogy pontosan hogyan vagy miként, az nem derül ki, de a pusztulásra ítélt, képzeletbeli planétánk annyiban mindenképpen jobb hely a mostaninál, hogy azon a film szerint kétszer is elbukta a választást az egomániás milliárdos, a Trump-szerű Kenneth Marshall (Mark Ruffalo), aki ezért inkább megtölti bárkáját híveivel, és elhajózik az űrbe. Vele utazik Mickey Barnes (Robert Pattinson) is, egy semmirekellő szerencsétlen, aki egy uzsorás elől menekül. Mivel semmiféle képességgel vagy tudással nem bír, beleegyezik, hogy „feláldozható” lesz: tudatát és biológiai adatait elmentik, így bármennyiszer meghalhat, egy napon belül mindig újranyomtatják. Ő az utolsó, akit ilyen technológiával sokszorosítanak, így egyszerre válik az új emberiség felbecsülhetetlen értékű tagjává, akin az idegen bolygó levegőminőségét, a legfrissebb vakcinákat és a kozmikus sugárzást is tesztelni lehet, ám mivel minden esetben pótolható (már a 17. alteregójánál tart), egyben az ő élete ér legkevesebbet a legénység összes tagja közül. S még a gebasz is beüt neki: idegen lények, a pincebogárszerű „kirázok” fogságába kerül – akik megmentik. De már késő: eltűnése után szokás szerint újranyomtatják, így két Mickey-klón van jelen egyszerre a fedélzeten, ami a törvények szerint súlyos bűnnek számít.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.