Portré- és ráadáskoncertjének első száma után hangzott el ez a mondat Miklósa Erika szájából, s a magabiztos önirónia attitűdje rögtön imponálónak bizonyult. Az is maradt mindvégig, habár a kiváló énekesnő összekötő csevegésében visszatérően és egyszersmind kimerítően sok szó esett a facsart gyümölcslevek iránt táplált olthatatlan rokonszenvéről, s még olyasmiket is hallhattunk tőle, mint „koloraturha” vagy „bepisilok”. Ám ezek a szavak valójában éppúgy a program markánsan önazonos jellegéről tanúskodtak, mint az összeválogatott énekszámok, amelyeket Miklósa a megunhatatlanul nagyszerű és szellemes zongorakísérő, Harazdy Miklós, illetve a tehetséges fiatalokból álló TanBorEn Trió társaságában adott elő. Olyanokat, amelyek hajdan illettek vagy mindmáig jól illenek a hangjához (Oscar áriája, Dinorah árnyékáriája stb.) és olyanokat, amelyek csak töretlenül könnyed szopránjához smakkolnak, de nem az előadói stílusához (pl. Adél kacagó dala A denevérből). S végezetül olyanokat, amelyek részben még általa is tudott módon távol esnek a hangfajától és a pódiumszemélyiségétől egyaránt. Mert bármennyire hiperbensőséges modorban énekelte is a piafi szerelemhimnuszt, ez a dal nem adta meg magát Miklósának. Azt pedig hogy a Carmen Habanerája nem az övé, még akkor is muszáj volt meghallanunk, ha e ponton szándékosan inkább az ütős trió ötletes kíséretére próbáltunk is figyelni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
