Visszhang: opera

Miklósa 30+

Visszhang

„Most úgy jártam, mint Maria Callas, csak épp én nem vagyok Maria Callas.”

Portré- és ráadáskoncertjének első száma után hangzott el ez a mondat Miklósa Erika szájából, s a magabiztos önirónia attitűdje rögtön imponálónak bizonyult. Az is maradt mindvégig, habár a kiváló énekesnő összekötő csevegésében visszatérően és egyszersmind kimerítően sok szó esett a facsart gyümölcslevek iránt táplált olthatatlan rokonszenvéről, s még olyasmiket is hallhattunk tőle, mint „koloraturha” vagy „bepisilok”. Ám ezek a szavak valójában éppúgy a program markánsan önazonos jellegéről tanúskodtak, mint az összeválogatott énekszámok, amelyeket Miklósa a megunhatatlanul nagyszerű és szellemes zongorakísérő, Harazdy Miklós, illetve a tehetséges fiatalokból álló TanBorEn Trió társaságában adott elő. Olyanokat, amelyek hajdan illettek vagy mindmáig jól illenek a hangjához (Oscar áriája, Dinorah árnyékáriája stb.) és olyanokat, amelyek csak töretlenül könnyed szopránjához smakkolnak, de nem az előadói stílusához (pl. Adél kacagó dala A denevérből). S végezetül olyanokat, amelyek részben még általa is tudott módon távol esnek a hangfajától és a pódiumszemélyiségétől egyaránt. Mert bármennyire hiperbensőséges modorban énekelte is a piafi szerelemhimnuszt, ez a dal nem adta meg magát Miklósának. Azt pedig hogy a Carmen Habanerája nem az övé, még akkor is muszáj volt meghallanunk, ha e ponton szándékosan inkább az ütős trió ötletes kíséretére próbáltunk is figyelni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.