Visszhang: koncert

Patti Smith

Visszhang

A program beharangozója alapján valamiféle családi kamarazenére számítottunk (Tony Shanahan basszusgitáros mellett Smith lánya, Jesse játszott billentyűs hangszereken, fia, Jackson pedig gitáron).

Az est szertartásos kezdése alapján – milyen jó, hogy újra itt vagyunk, pandémia után – várakozásunk beigazolódni látszott. A színpadkép puritán, nincsenek látványelemek, minden a „magasztos mondanivalóra” fókuszál. Azonban a második szám, a Redondo Beach bakija után valóban családiassá válik a hangulat. És ami legmeglepőbb: nem hiányzik a dob. Még úgy sem, hogy elsősorban az ismerős régi (rock) dalokat halljuk: Dancing Barefoot, Because the Night, Pissing in the River, Ghost Dance, Gloria. Patti Smith úgy táncol, mintha egyedül lenne, úgy énekel, mintha most először kiáltaná világgá mindazt, amit a szabadságról gondol. Rutinnak nincs nyoma, ami persze biztosan nem igaz. De az biztos, hogy tudja jól, épp melyik városban lép fel. Erről nemcsak az angolul elszavalt három magyar vers (Pilinszkytől az Egy arckép alá és az Introitusz, illetve Ady Fekete zongorája) tanúskodik, de az a komolyság is, ahogy „itt és most” a lázadás szükségességéről, a személyes felelősségünkről énekel. Mindez persze veszélyes játék, hiszen Smith egyértelműen a múlt követe, költészetét Bob Dylan meg Jim Morrison ihlette, csupa régi dolog: szabadság, szerelem, béke. De a varázslat ennyi év után is működik, ami 2021-ben valóban a megtestesült csoda.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)