Az est szertartásos kezdése alapján – milyen jó, hogy újra itt vagyunk, pandémia után – várakozásunk beigazolódni látszott. A színpadkép puritán, nincsenek látványelemek, minden a „magasztos mondanivalóra” fókuszál. Azonban a második szám, a Redondo Beach bakija után valóban családiassá válik a hangulat. És ami legmeglepőbb: nem hiányzik a dob. Még úgy sem, hogy elsősorban az ismerős régi (rock) dalokat halljuk: Dancing Barefoot, Because the Night, Pissing in the River, Ghost Dance, Gloria. Patti Smith úgy táncol, mintha egyedül lenne, úgy énekel, mintha most először kiáltaná világgá mindazt, amit a szabadságról gondol. Rutinnak nincs nyoma, ami persze biztosan nem igaz. De az biztos, hogy tudja jól, épp melyik városban lép fel. Erről nemcsak az angolul elszavalt három magyar vers (Pilinszkytől az Egy arckép alá és az Introitusz, illetve Ady Fekete zongorája) tanúskodik, de az a komolyság is, ahogy „itt és most” a lázadás szükségességéről, a személyes felelősségünkről énekel. Mindez persze veszélyes játék, hiszen Smith egyértelműen a múlt követe, költészetét Bob Dylan meg Jim Morrison ihlette, csupa régi dolog: szabadság, szerelem, béke. De a varázslat ennyi év után is működik, ami 2021-ben valóban a megtestesült csoda.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
