Két, ősrégi toposz adja a Mise éjfélkor alapját, de akad még, ahonnan ezek jöttek: hamis próféták, szélsőséges vakhit, túlvilági szárnyas lény és pestisként terjedő kór. A hétrészes minisorozat bibliai és horrorfilmes klisék tárháza, amelyek közül egyik sem tartogat forradalmi újdonságot – épp csak koherensen és szépen beszél a legelcsépeltebb dolgokról is.
Mike Flanagan az apró drámáktól és indie horroroktól indulva jutott el a Stephen King-adaptációkig, s a netflixes horrorsorozatokig. A Hill ház és a Bly udvarház szelleme még adaptációk voltak, a Mise éjfélkor már saját ötlet. A rendező napjaink kevés horrorauteurjainak egyike: jellegzetes képi világú filmjeiben és sorozataiban a család, a remény és a boldogság témáit boncolgatja újra és újra – a rémisztgető felszín alatt azonban mindig akad valami extra réteg.
A Mise éjfélkor nem könnyű néznivaló, a történet lassan bomlik ki, de végig érdekfeszítő marad. A sztori – mely legalább három-négy zsánerbe belekóstol a véres finálé előtt – a hit körül forog: általa ismerjük meg Crockett Island lakosságát, akik ilyen-olyan módon, de mind a megváltásra várnak. Amikor érkezik valaki, aki ezt kínálja, kevesen hezitálnak. Flanagan azonban a nézőnek nem kínálja fel a választás lehetőségét, a Mise éjfélkor inkább egy ködös borzalomba tekert csodás ars poetica, mint egy csavaros, talányos horror, de így is épp elég gondolkodni valóval szolgál.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
