Ezen az albumon két jól ismert Beethoven-darab hallható, a Hegedűverseny és a kvázi hegedűversennyé alakított Kreutzer-szonáta (a zongora helyett vonószenekari kísérettel). Mindkettőt makkegészséges hangon, kicsattanó energiával hozza a szólista és az általa alapított szerb–francia szimfonikus együttes, a Double Sens. A Beethoven által gondosan feltüntetett metronómtempókat rigorózusan betartják, de nagyobb vehemenciával és dinamikai szélsőségekkel, éles ritmusokkal, fürge pizzicatókkal, olykor haydni értelemben napfényesen játszanak. Radulović önkényesen egyéni hegedülése mégis a zenét, nem pedig saját magát szolgálja, és időnként olyan természetességgel lendül túl a klasszikus hegedülés kimondatlan szabályain, hogy öröm hallgatni. S ha ez nem lenne elég, őt kell méltatnunk a Kreutzer-szonáta jól működő transzkripciójáért is, amely kiemeli a mű kontrasztjait és lendületét, nem mellesleg kelet-európaias ízeit is. (Pedig a zongora és a vonós hangszerek merőben eltérő viselkedésű hangszerek: az előbbinél a leütött hang egyre halkul, az utóbbinál a fokozás is lehetséges, talán ezért is kevés az olyan zongorára készült zenei anyag, ami vonószenekari átiratban is megállja a helyét.) Eddig nem igazán tartottam lényegesnek, de most már elhiszem, amit maga Beethoven írt a szonátáról, hogy „inkább concertante stílusban készült, csaknem mint egy versenymű”.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
