Búcsúlevél egy hospice-ból, egykori kolléganője írta, és hiába fogalmazgat rá szokottan közhelyes választ, nem akar sikerülni az órák alatt sem. Végül elindul a postaládához, de aztán meg sem áll az intézményig, ahol a valahai barát (nem szerető: barát) haldoklik. 1000 kilométer. Csak ennyit kell gyalog megtennie, időnként üzenetet küldve mindkét irányba: a hospice-ba, hogy tartson ki a beteg, akit a zarándokúttal megmenteni vél, és haza, hogy tartson ki az otthon (de nem el) hagyott feleség: megértésben, elfogadásban. Azokban az erényekben, amelyeket élete során elmulasztott gyakorolni a film (hosszú menetelésével valójában vezeklő) hőse, súlyos tragédiát, fia önkezű halálát idézve elő. Az út során alkalmi segítők személyességen alapuló támogatása tereli az önmagával való szembenézés és felelősségvállalás felé, míg a hozzá csatlakozó, és ügyét kéretlen médiafelhajtásra kihasználó mozgalmároktól valósággal megszökik. Mert a személyesség számít egyedül, állítja a film – az alapjául szolgáló és a szerző, Rachel Joyce által filmre írt bestseller szellemében. A könnyen emészthető mondanivalójú könyvnek több folytatása is lett, az egyiknek a haldokló, a másiknak a feleség a hőse. Szemközt lakik a színes bőrű szomszéd, az ő szemszöge még hiányzik.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
