Wogram – aki játszott már itt, a Goethe (Intézeti) Jazz sorozatban, de sok együttese közül egy másikkal, a Nostalgiával – olthatatlan kíváncsisággal áll hozzá minden zenéhez, nyitottságának és kifogyhatatlan kreativitásának hála, magával is tudja ragadni a közönséget a harsonájával, amit könnyed virtuozitással kezel, mindent el tud mesélni vele. Az új-zélandi világpolgár és avantgárd akciók zenésze, Haden Chisholm altszaxofonjának sem nagyon találni párját, torokéneklése meg egyenesen mágia. Oké, ahogy a mikrotonális, félhangnál is kisebb lépéseket és csúsztatásokat hozza, hangszínváltásaival viszont újra és újra meglepi a hallgatókat, kíséretben bársonyosan puha, fortéban pedig tenorosan kemény. Matt Penman bőgős és Jochen Rückert dobos roppant feszesen nyitják meg a teret a két fúvósnak, akik a legjobban használják ki az akkordhangszer hiánya adta tágasságot. A „semmi sincs úgy, ahogy az előbb” esztétikája könnyen öncélúvá válhat, de Wogram és társai nem tévesztik szem elől a struktúrát. A téma-impro-téma felfogást ugyan nem vetették el teljesen, de ember legyen a talpán, aki ezt szám közben is tetten éri. A zene összes dimenzióját meg tudják újítani, és mégis követhető, honnan hová tartanak, mire, kire utalnak, kit parodizálnak és kit tisztelnek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
