Ehhez képest ülünk a Zeneakadémián, és ezer másik hallgatóval osztozunk Haydn Napfelkelte-vonósnégyesének intim élményében. Mégis működik, mert a francia Quatuor Ébène játéka hamar elvarázsol. Még a kötöttebb klasszicista darabokban is szabadon – és hatásosan – bánnak az idővel és a tempóval. Britten Három divertimentójában, amelyek egytől egyig szellemes, változatos játéktechnikákat követelő miniatűrök, még bátrabban brillíroznak. Néhány éve még a kisebb Solti Termet is alig tudták megtölteni, most pedig csordultig a nagyterem, sok-sok muzsikus is eljött meghallgatni őket.
Mert hát az Ébène tényleg csúcs, talán a legjobbak a pályán. Pierre Colombet olyan finoman hegedül, mint egy angyal, mégis vezeti és inspirálja a többieket, Marie Chilemme csodás hangszínnel és erővel játszik a Stradivari-brácsáján, a legújabb tag, a harmincéves Okamoto Juja határozott karsúllyal csellózik. Persze itt minden az összjátékról, a szüntelen dialógusról szól, a nüanszokról, amelyekben a lényeg van elrejtve. A szünet után Beethoven opus 130-as B-dúr vonósnégyese és a Nagy fúga kerül sorra. A lassú tétel megindító, tiszta, mint a forrásvíz, és a kvartett egyéni hangja abban is megmutatkozik, milyen kevés vibratót használnak. Van, aki fanyalog, pedig így is lehet: néhány évvel ezelőtt a Beethoven Around the World lemezsorozattal már megmutatták, és akkor is nagyon bejött.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
