Visszhang: koncert

Quatuor Ébène

Visszhang

A vonós­négyes műfaját (mint minden ka­ma­raműfajt) arra találták ki, hogy kis szalonokban, bensőséges terekben hangozzon el.

Ehhez képest ülünk a Zeneakadémián, és ezer másik hallgatóval osztozunk Haydn Napfelkelte-vonósnégyesének intim élményében. Mégis működik, mert a francia Quatuor Ébène játéka hamar elvarázsol. Még a kötöttebb klasszicista darabokban is szabadon – és hatásosan – bánnak az idővel és a tempóval. Britten Három divertimentójában, amelyek egytől egyig szellemes, változatos játéktechnikákat követelő miniatűrök, még bátrabban brillíroznak. Néhány éve még a kisebb Solti Termet is alig tudták megtölteni, most pedig csordultig a nagyterem, sok-sok muzsikus is eljött meghallgatni őket.

Mert hát az Ébène tényleg csúcs, talán a legjobbak a pályán. Pierre Colombet olyan finoman hegedül, mint egy angyal, mégis vezeti és inspirálja a többieket, Marie Chilemme csodás hangszínnel és erővel játszik a Stradivari-brácsáján, a legújabb tag, a harmincéves Okamoto Juja határozott karsúllyal csellózik. Persze itt minden az összjátékról, a szüntelen dialógusról szól, a nüanszokról, amelyekben a lényeg van elrejtve. A szünet után Beethoven opus 130-as B-dúr vonósnégyese és a Nagy fúga kerül sorra. A lassú tétel megindító, tiszta, mint a forrásvíz, és a kvartett egyéni hangja abban is megmutatkozik, milyen kevés vibratót használnak. Van, aki fanyalog, pedig így is lehet: néhány évvel ezelőtt a Beethoven Around the World lemez­sorozattal már megmutatták, és akkor is nagyon bejött.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.