Visszhang: lemez

Public Service Broad­casting: The Last Flight

Visszhang

„Tájékoztatni, oktatni, szórakoztatni” – így fordítható le a Public Service Broadcasting első albumának címe.

A 2009-ben Londonban alapított kvartettnek valóban ez a küldetése. Bár énekesük nincs, zenéjük mégsem nevezhető instrumentálisnak, ugyanis szerzeményeikben rádiófelvételekből és különböző hangarchívumokból mintáznak részleteket, és ezek segítségével dolgoznak fel történelmi témákat. A zenéjükben a posztrockot, az elektronikus zenét és az indie-t ötvöző együttes készített már lemezt az űrversenyről vagy például a brit bányászok életéről.

A PSB mostani, ötödik anyaga is konceptalbum, ezúttal az úttörő női pilóta, Amelia Earhart története áll a fókuszban, aki Charles Lindbergh után másodikként repülte át egyedül az Atlanti-óceánt 1932-ben, öt évvel később pedig a Csendes-óceán felett tűnt el navigátorával együtt. Mivel nem állt rendelkezésre annyi archív felvétel, mint korábban, a PSB egy színésszel olvastatta fel Earhart írásait, de ez az egyetlen változás az eddigi lemezekhez képest. Az előző anyagon elvétve már szerepeltek vendégénekesek is, és most is van pár hagyományosabb dal, amelyek ezúttal kissé leesnek az albumról. Különösen a Gurr énekesnőjével készült The Fun of It hangzik érdektelennek, de hagyományosabb hangulataiban szerencsére nem okoz csalódást az együttes. A PSB a repülés diadalát és tragikumát is nagyon jól csomagolja pár perces miniszimfóniákba, úgyhogy a The Last Flight, ha nem is új csúcspont a diszkográfiában, azért érdemes tenni vele egy próbát.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)