Előbb kezdte a fél világ kotkodácsolni, hogy „a western reneszánszát éljük”, vagy a karvalytőke szabadította a nyakunkra hamarabb Taylor Sheridant? Mindegy, az idézőjelek közötti részt nevezzük önbeteljesítő közhelynek. Mozgóképes áradatot pedig úgy a legkönnyebb fakasztani, hogy a rendelkezésre álló számos műfajban próbálkozunk – lehetőleg egyszerre. Magam nagyon várom például a Colt és muzsika 21. századi reinkarnációját, mert nagyon bírtam az éneklő, de lusta indiánokat („ha nincsen a muzsika, a munka oly ronda”), akik elásták valahová a csatabárdot, s amikor kellett volna, felásták érte a fél prérit, nos, sikertelenül.
A Ransom Canyon szorgos alkotói rendesen megtanulták a leckét, így már a tízrészes sorozat legelső percében feltűnik egy vágtató lovas, egy pár levetett csizma, s egy szabályosan haladó pick-up truck… Innentől nincs kérdés. Pontosabban az a kérdés, hogy mi nincs. Tudniillik, Texasban. Az eddigi westernek ugyanis arról szóltak, hogy mi van Texasban. Számos marhacsorda a föld felett, temérdek olaj a föld alatt, s máris mehetett a hirig, hogy ki birtokolja ezeket, s aki birtokolja az egyiket, jókedvvel abriktolhatja a másikat birtoklót. Viszont víz nagyon kevés van Texasban, ám az a kevés, ami van, simán megér egy sorozatot. Vegyük el attól, akié, és hajrá! Csak az a baj, hogy a Ransom Canyon szorgos alkotói ehhez a legmegfelelőbb keretnek a dél-amerikai szappanoperát találták. Egyesek szerint ez Mexikó közelsége miatt lehet, mások az invenció teljes hiányára gyanakodnak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
