Pedig minden milyen szépen indult: szép lakás, szép család, szép karrier és jó esélyek egy szuperhősfilm főszerepére. Daniel rendesen rá is van izgulva a projektre, csak sikerüljön meggyőzni a londoni szereposztókat. A gép indulásáig tengernyi az idő, Daniel még kiélvezné a hazai pálya előnyeit: nyilvánvaló, hogy az Anyatej nevű csehó törzsközönsége ugyanolyan áhítattal üdvözli majd, mint minden berlini járókelő. De Daniel nem is tévedhetett volna nagyobbat. Igen, Daniel, mert Brühl – a saját rendezésében – magát játssza, hogy hány százalékban, annak csak ő és egy másik Daniel, a forgatókönyvet jegyző Kelhmann a tudója. Mi olyan 47 százalékra tippelünk, ami kellemes arány, az öniróniánál több, az önostorozásnál kevesebb. Szóval, Daniel, a sztár betér a Prenzlauer Berg-i kocsmába, de nem az elé tolt aszpikos sonka a legrosszabb, ami itt ma vele megtörténhet. A legrosszabb egy testes törzsvendég képében jelentkezik, aki úgy fest, mint azok a földi halandók, akik Daniel lelkes közönségét alkotják. De nem Bruno, mert ő a szomszéd a pokolból. Az a legkevesebb, hogy olcsó nyugatnémet romantikázásként tekint a Good Bye Lenin!-re, arra a filmre, amelyik Danielt sztárrá tette. A pofonok nem csak filmes vonalon érkeznek, Bruno (a remeklő Peter Kurth alakításában) sztoikus nyugalommal sorozza Daniel egóját, és csak üti és üti szegény sztárt – összecsapásuk durvább, mint bármely szuperhősfilm. Igazi színpadias leszámolás az övék, nem lennénk meglepve, ha az Anyatej pultja az aszpikos sonkával előbb-utóbb egy igazi színpadon tűnne fel.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
