Kísérletező alkotás, határozott koncepcióval. Az együttes Salzburgban állt össze a SEAD táncfőiskolán. Négyen a Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskolából, ketten Budapestről kerültek oda azzal az elhatározással, hogy Magyarországon fognak dolgozni, de a hivatalos elvárásokat lerázva magukról. Képzettek, nyitottan gondolkodnak és tehetségesek. Képességbeli különbségeiket intuitív módon harmonizálják a színpadon, szabadon táncolnak, s némi betekintést is nyújtanak magába az alkotó folyamatba is. Első közös előadásuk a Dense Piece után most egy „színháziasabb” produkcióval álltak elő. Egy apokaliptikus, csata utáni teret teremtettek, ahol túlélőkként, az emlékezet széthullott darabjaiból szedik össze és építik fel az új, talán békésebb világot. A fegyverekből ritmushangszerek lesznek, a vánszorgás, dermedtség tánccá transzformálódik, a meditatív állapotokból történetek keletkeznek. A lassan építkező első rész után rövid és gyors etűdök következnek, improvizációkra épülő szólók, duók, triók, szellemesek, érzelmesek, gyorsak. A darabban a klasszikus táncmozdulatok is legalább annyi szerepet kapnak, mint a kortárs formák.
A táncosok Porteleki Áron bonyolult zenéjére, Szabó Székely Ármin dramaturg segítségével tárják fel a személyes és a tánccal kapcsolatos történeteiket, megmutatva, hogyan „mozognak” a kultúrharc mezején úgy, hogy közben igyekeznek megőrizni önmagukat. Szívszorító, sötét tónusú előadás, kicsi fényt sejtetve csak az alagút végére.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
