Halála után sokáig úgy tűnt, hogy a részben Steve Albinivel készült anyag jogi viták miatt örökre a fiókban marad. Ez év elején azonban kiderült, hogy az indie-rock különutasának posztumusz albuma mégis megjelenik, az utolsó simításokat Albini helyett az énekes öccse és egykori zenésztársa, Matt Linkous és a felesége, Melissa végezte el. Az albumon azonnal felismerhető a Sparklehorse hangzása: Linkous dalaiban az elektromos gitárok, a rádiószerű zajok, a dobgépek és a mellotronok dominálnak. A végtelenül szomorú lemezek (a legismertebb közülük a 2001-es It’s A Wonderful Life) gondosan szerkesztettek voltak, amikor azonban a zenész nekiállt utolsó lemezanyagának, az egyik fő törekvése az volt, hogy maximalizmusát háttérbe szorítva minél spontánabb számokat készítsen. Ez érezhető is a Bird Machine-en, mert hiába szólnak a szövegek ezúttal is a bűntudatról és az önszabotázsról, mégsem tűnt soha annyira felszabadultnak, mint például az indító It Will Never Stopban, vagy a Robyn Hitchcocktól kölcsönzött Listening to the Higsonsban. Közben mégis ismerős minden: az Evening Star Supercharger vagy a Kind Ghosts hozza a jellegzetesen búskomor hangulatot. Nehéz a lemezt anélkül hallgatni, hogy ne jusson eszünkbe, hogyan ért véget Linkous története, a Bird Machine viszont töredékességében is van annyira erős anyag, hogy ne csak lábjegyzet legyen az életműhöz, hanem annak méltó befejezése.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
