Visszhang: film

Super Mario Bros.: A film

Visszhang

Mario 1993-ban már elhasalt a szélesvásznon (szerencsére csak kevesen emlékeznek a Bob Hoskins-féle élő szereplős filmre).

Ennek ellenére Aaron Horvath és Michael Jelenic újra nekifutottak a szándékoltan nonszensz, bájosan pszichedelikus videójáték adaptálásának. Ám a saját dolgukat nehezítették meg azzal, hogy lineáris cselekményt igyekeztek eszkábálni a játék imádni való, színpompás káoszára.

Mario és neurotikus öccse, Luigi feltörekvő brooklyni vízvezeték-szerelők, akiknek a vállalkozása sehogy sem akar beindulni (a New York-i jelenetek a film legsikerültebb részei). Egy félresikerült megbízás után beszippantja, és egy másik univerzumba pottyantja őket valami varázsvezeték. Az egyszerű munkásemberek hamar nyakig merülnek a Gomba Királyság és a Meat Loaf-szerű gonosz sárkány hadúr, Bowser politikai konfliktusában: meg kell menteniük Peach hercegnőt egy erőszakos házasságtól, alattvalóit pedig a pusztulástól. Horvath és Jelenic nemcsak vizuális utalásokat, de egész szekvenciákat vesz át a játékokból, nemegyszer a cselekmény egységét is feláldozva. Aztán a rajongók óhajára behajítják a zavaros, humortalan masszába Donkey Kongot és a Mario Kart gokartjait is.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.