Aki valaha kicsit is közelebb került a lengyel jazzhez, tudja, hogy érdemes rá odafigyelni; a néhai béketábor jazznagyhatalmának játékosai ma már amerikai és nyugat-európai ligákban szerepelnek. A háromnapos fesztivál első zenekara a még pályája elején álló Superminimalism kvintett volt, amely jól választott nevet. Stefan Raczkowski dobos (képünkön) koncepciója egyszerű és világos: a három fúvós és a bőgő-dob pólusai között létrejövő erőtérben, elég szűk sávon játszanak. A 20. századi minimalizmus a repetitív elemekben erősen jelen van, de ez a zene ebben a században születik, posztminimalistának is mondható volna, mert a harmincon inneni muzsikusok szabadon fogják fel feladatukat. A két tenorszaxofonos közül az egyik néha basszusklarinétra vált, a trombita hol kiteljesíti az akkordot, hol melodikus szerepbe emelkedik, néhány emlékezetes szólóval. Fanyar humorú, erőteljes és egészséges dinamizmus szól, magyar jazzfüllel hallgatva irigylésre méltó kockázatvállalási kedvvel, értve ezalatt, hogy a félhang-disszonanciáig és a csikorgó cintányérig sok mindent bátran bevállalnak, ami nem a hagyományos „szép”, még csak nem is a jazzes „jó!” értékszemlélete jegyében született.
A szokásos dalstruktúrákhoz sem ragaszkodnak, annál nagyobb a hallgató öröme, amikor viszont felismeri a visszatérő esztamot vagy a megkomponált szakaszt. A zenekar első albuma az idén készült el, és az lenne a meglepetés, ha ilyen tiszta és jól kiaknázható művészi koncepcióval, meggyőző tudással nem jutnának igen messzire.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
