Isabel Wilkerson műve (Caste vagyis Kaszt, de magyarul a szájbarágós Szolgaságra születtünk? címmel fog megjelenni) a legutóbbi évekig sértően pontatlanul fajinak nevezett kérdést (az ember nevű élőlény a faj, testi sajátosságoktól függetlenül) közelíti meg társadalomszervezési aspektusból, keres és talál analógiákat a indiai érinthetetleneket, a nácik által (is) üldözött zsidókat, az Amerikába rabszolgának hurcolt feketéket érő több évszázados bánásmód tekintetében, és úgy találja, hogy a rasszizmus nem oka, csak megnyilvánulása a jól körülhatárolható uralkodói kaszt (osztály, réteg stb.) által irányított társadalom hierarchikus felépítést elfogadó közmegegyezésének. Ha az ember elfogadja, hogy vannak nála alacsonyabb rendűek, akkor ő maga haszonélvezője és támogatója, s ekként lojális része az ezen az elven alapuló jogrendnek. Tekinthetjük felületesnek ezt a következtetést, de a felhozott példák tényleg gyomorba vágóak – és nem mellesleg van bennük képiség (pl. egy iskolai baseballcsapat fekete tagja csak gumimatracon mehet a medencébe, amikor már minden fehér gyerek kijött). Csak meg kell hozzájuk találni a keretet. Ava DuVernay rendező megoldása viszont – miszerint a könyv születését kell filmre vinni, és írójának életébe ágyazva bemutatni a gondolatmenetet alátámasztó, különböző helyekről és korokból származó példákat – egy idő után fárasztó. Nem rádöbbenés van, hanem lecke.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
