A ringre emlékeztető nézőtér körbefogja a színpadot, így egyszerre figyelhetjük kényelmesen az előadókat és egymást is. De eleinte muszáj a három táncos – Gláser Márton, Szeri Viktor, Vavra Júlia – mozgását, gesztusait, figuráját nézni. Egymás után érkeznek meg, és nem csak szokatlanul vannak felöltözve, de furcsán is viselkednek. Minket mustrálgatnak, miközben a lebutított, gyors elektronikus zene üteméhez képest nyolcadára, sőt tizedére lassítva végzik a technopartikról ismert toporgós, szeletelős, csípőriszálós, pumpálós, free style mozgássorokat. Mintha egy természetfilmet néznénk felgyorsítva, vagy éppen egy kűrruhás tai chi edzést.
A mozgás tekintetében monoton előadás érdekes reakciókat hívott elő a nézőkből: volt, aki ülve táncolt, volt, aki tátott szájjal, hipnózisban figyelte a színpadot és olyan is akadt, aki látványosan unatkozott. A színpadra vetülő multimédiashow visszavitte időnként a figyelmet a színpad felé. Ez az előadás nem is a táncforma miatt új, hanem azért, mert Szerinek sikerült egy olyan szisztémát, illetve csapatot – zene, multimédia, fény – építenie maga köré, s annak a segítségével új előadói metódust kreált, amelynek a lényegi eleme, hogy a közönséget és az előadókat egyetlen egységgé olvasztja össze. Ily módon a nézőnek a legnagyobb felfedezése az, hogy képes önmagát és a körötte lévő idegeneket ebben az érzéki jelenben is monitorozni. Addiktív élmény.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
