Aztán néhány soknyelvű, számítógépes üdvözlő és tájékoztató felirat után megjelenik Johann Sebastian Bach. Akinek a keze alatt bedöglik a hangszer. Egy énekbetéttel később már az óvodás Gagarint figyeljük. A rendezés zeneileg és szcenikailag is költőien komponált. Az előadás kórusműveken, dallamfoszlányokon és fényjátékokon át váltogatja a két hős történetét, mígnem a két szál összekapcsolódik. A Szovjetuniót kisgyerekkori humorba csomagolt párbeszédekkel, az elektronikus zene 60-as éveit a jelmezekkel és a hangzásvilággal jelenítik meg. A klasszikusok és az elektronikus zene észrevétlenül folynak át egymásba.
A Soharóza Kórusból is ismert énekeseken és játszókon érződik, mennyire élvezik a dialógusokkal teli jeleneteket is: egyek a csapattal. A Gagarint alakító Martinkovics Máté elsősorban alkatával és arcával játszik, de amikor előadja a monológját arról, mit is jelent közel kerülni az isteni szférához, koncentrált és feszült csöndbe érkeznek a szavai. Az orgonáját szintetizátorrá alakító Bachot Szabó Veronika eleveníti meg, parádésan. Alanyát elváltoztatott hanggal, egy-egy pimasz mozdulattal szellemesen, de sosem olcsón parodizálja.
Honnan érkezik a zene? Hogyan jött létre a világegyetem? Voltaképp erről „szól” a darab. A hetvenperces flashtenger behúz, és minden porcikánkban átérezzük mi is az emberiséget előrehajtó kíváncsiság erejét.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
