Szvoren Edinának esze ágában sincsen tollhegyre tűzni kollégáit, amikor tíz kortársa stílusában novellákat alkot, de képes sűríteni, esszenciát alkotni, kiragadni, és olykor az abszurdig vinni egy-egy író jellegzetességeit. Ahogy Bartók Imre bőrébe bújik, rögtön szójátékokat alkot, és lánytestvére iránt érzett, zavarba ejtő vonzalmáról mesél. Bodor Ádámot utánozva pár oldalba nyomorítja az életmű sarkalatos motívumait – s túloz is: egy olyan világot fest, ahol senki nem akarja tudomásul venni, hogy börtönben él. A kevésbé sikerült Krasznahorkai László-szövegben aprólékos fontoskodással beszél el kistérségi bántalmazási ügyet. Szvoren Edina pazarul hozza Tolnai Ottót és Nádas Pétert, olyan, mintha belebújna kollégái fejébe, és ez a gyakorlat talán olyan felszabadítóan hatott rá, mint színészre a játék. Tompa Andreát egy fiatal lány történetén keresztül idézi meg, aki eltűnt édesanyját keresi; az erdélyi magyar létet tematizáló – sok éve született – írás nem csak megelőzte, de meg is jósolta Tompa utolsó két regényének (Haza; Sokszor nem halunk meg) világát. A Kérődző Kronoszt kánonalkotási kísérletnek is tekinthetjük, s ez annál figyelemre méltóbb, mert női alkotók eddig kevés beleszólást kaptak a kánonba. Tétje éppen azért van, mert napjaink legjobb kisprózaírója nem akarja tollhegyre tűzni a kollégáit: amikor ír, pont olyan jónak kell lennie, mint azok, akiket utánoz.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
