Bámulatra méltó, szupertehetségként robbant be, és még dobolt is. „Ufó!” – mondták társai földönkívüli képességeire utalva. Most szerzőként akarta megmutatni magát – három triólemezzel a háta mögött –, bár ez nemcsak jubileumnak, hanem tavalyi lemeze bemutató koncertjeként is érthető volt. A tiszteletet parancsoló ouevre (33 rögzített track) nagy részét, néhány számot persze összefűzve, sikerült a triónak előadni, alig néhány szerzemény maradt ki, de voltak újak is. Ennek ára viszont az egész koncert képregényszerűsége lett. Teljesen elfogadható Tálas koncepciója, hogy a szerző, és ne a jazzklubok ördöngös szólistája és kedvenc session-zenésze lépjen a Zeneakadémia pódiumára, de azért néhány szám architektonikus kibontásának örültem volna. Így lehetett, hogy az extatikus, odaadó bőgőzéssel az egész építményt tartó ifj. Tóth István első szólója fél óra elteltével következett, és a leheletfinom, mégis robbanékony dobos, Csízi László is főleg csak négyezésekben lépett elő. Tálas kompozíciói a 21. századi akusztikus jazz-zongora (Mehldau, Bates stb.) friss levegőjét árasztják, Bartóktól Hargrove-ig szinte minden olyan hatást magába olvasztva, amit érdemes volt. Melodikusságuknak köszönhetően a jazzben avatatlan füleknek is bízvást ajánlhatók, de a fekete öves rajongók is azonnal beléjük merülhetnek. A tizedik évi „számadás” hangjai pedig változatos, izgalmas sztorik sűrűn következő képeiben hitették el velem: van holnap.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
