A mesternek világjobbító szándékai vannak a Megalopolisszal; egyszerre kritizálja Amerika imperialista tendenciáit, a populista szélsőjobb előretörését, a kultúra és a tudomány kiüresedését, az urbanizáció vadhajtásait és az amerikai társadalom mély egyenlőtlenségeit. Ám Coppola mindezt oly fennhéjázón és modorosan adja elő, hogy néha azt kívánjuk, bárcsak magában tartotta volna.
A film fő szálát a Catilina-összeesküvés adja (az elszegényedett patrícius i. e. 63-ban szervezkedett sikertelenül Cicero és a szenátus ellen). Cesar Catilina (Adam Driver) meg nem értett látnok/építész, aki valamiért képes az idő megállítására, s egy instabil, kísérleti anyagból, az ún. megalonból igyekszik újraépíteni a társadalmi és infrastrukturális feszültségek alatt málladozó New Rome-ot (New York holnap). Az elit és a plebsz őt úgysem érti (ezért a szegények otthonainak lerombolása is elfogadható), csak hagynák már szabadon alkotni, hogy végre formát ölthessen a földi édenkert. Engedjük el a film zavarba ejtő Ayn Rand-i párhuzamait, s az is mellékes, hogy hiányzik a koherens cselekmény. Ám a CGI-teremtette utópisztikus város az alkotói szándék dacára is megmosolyogtató, míg a nőknek a biodíszlet (kezét tördelő anya), a szegényeknek pedig romboló csőcselék szerepe jut. A film ambíciója káprázatos, ahogy némely vizuális megoldása is, de arroganciáját és giccsességét ezek sem tudják feledtetni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
