Visszhang: film

Megalopolis

Visszhang

Epikus bukás, ragyogó fiaskó – sokan így írják le Francis Ford Coppola filmjét. A mélységesen elhibázott mű azonban egy másik képet is kirajzol: a „filmrendező mint auteur”-elv tarthatatlanságát.

A mesternek világjobbító szándékai vannak a Megalopolisszal; egyszerre kritizálja Amerika imperialista tenden­ciáit, a populista szélsőjobb előretörését, a kultúra és a tudomány kiüresedését, az urbanizáció vadhajtásait és az amerikai társadalom mély egyenlőtlenségeit. Ám Coppola mindezt oly fennhéjázón és modorosan adja elő, hogy néha azt kívánjuk, bárcsak magában tartotta volna.

A film fő szálát a Catilina-összeesküvés adja (az elszegényedett patrícius i. e. 63-ban szervezkedett sikertelenül Cicero és a szenátus ellen). Cesar Catilina (Adam Driver) meg nem értett látnok/építész, aki valamiért képes az idő megállítására, s egy instabil, kísérleti anyagból, az ún. megalonból igyekszik újraépíteni a társadalmi és infrastrukturális feszültségek alatt málladozó New Rome-ot (New York holnap). Az elit és a plebsz őt úgysem érti (ezért a szegények otthonainak lerombolása is elfogadható), csak hagynák már szabadon alkotni, hogy végre formát ölthessen a földi édenkert. Engedjük el a film zavarba ejtő Ayn Rand-i párhuzamait, s az is mellékes, hogy hiányzik a koherens cselekmény. Ám a CGI-teremtette utópisztikus város az alkotói szándék dacára is megmosolyogtató, míg a nőknek a biodíszlet (kezét tördelő anya), a szegényeknek pedig romboló csőcselék szerepe jut. A film ambíciója káprázatos, ahogy némely vizuális megoldása is, de arroganciáját és giccsességét ezek sem tudják feledtetni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.