A brit muzsikus a londoni Royal Academy of Musicon tanult, és – ahogy az lenni szokott – megnyert néhány versenyt, majd tanulmányait Európa „vonósfővárosában”, a németországi Kronbergben fejezte be. Noha a brácsa sokáig nem számított hagyományos szólistahangszernek, néhány zeneszerző (Bartók, Prokofjev, Walton) és egy kivételes virtuóz (William Primrose) munkásságának köszönhetően egyre többen lépnek a reflektorfénybe ezzel a hegedűnél kvinttel mélyebb, szerényebb amplitúdójú hangszerrel.
Új lemezén Ridout nem a brácsa technikai bravúrjait állítja a középpontba. Telemann barokk szonátáival inkább a viola da gamba halk, ízes, meditatív tónusát idézi meg; az 1735-ben komponált sorozat ráadásul amatőr muzsikusok számára készült, így nem a virtuozitás, hanem az elmélyülés a kulcsa. Caroline Shaw kortárs kompozíciója, az eredetileg csellóra írt In manus tuas ugyancsak a barokk visszhangjait idézi, historikus darabhoz hasonlóan kevés vibratóval és manírral. Britten száz éve komponált Elégiája pedig mérhetetlen melankóliát áraszt. Az album Bach d-moll partitájával és a híres Chaconne-nal zárul – egy emberpróbáló feladattal hegedűn is, hát még brácsán. Timothy Ridout kifogástalanul játszik, a monumentális szólódarabban egyéni értelmezéssel is szolgál.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!