Kilenc évvel ezelőtt adta ki Dissed and Dismissed című albumát, ami olyan volt, mint egy kollégiumban felvett Weezer-paródialemez, viszont olyan egységesen erős dalok voltak rajta, hogy annak híre ment, és rögtön le is szerződtette az egyik legnagyobb amerikai független kiadó. De a következő lemezén, a Confront the Truth-on nem követte a bevált receptet, torzított gitárok és neoklasszikus szólók egyáltalán nem voltak rajta, helyette a Beatlest idéző akusztikus hangszerelésű kamarapop dominált.
Molina azóta is a Weezer és a Beatles közötti tengelyen mozog, amelyek a kiváló betoppanáshoz képest javarészt fakóbbak, azonban a kiadatlan dalokból összeállított válogatásával (Songs from San Mateo County, 2019) éreztette, hogy maradt még benne alkotóerő. Új albuma, az In the Fade igazolja is ezt: a 14 dalos, de egy hosszabb kávészünet alatt végighallgatható lemezen sikerült szintézist alkotnia a különböző zenei alteregói között. Az In the Fade számait nem célszerű külön hallgatni, olyan természetesen folytatják egymást a dalok, hogy egészben működik igazán. Molina teljes életműve még mindig ráfér egy 70 perces CD-re, de nem baj, hogy van olyan dalszerző, aki nem rabolja a hallgató drága idejét felesleges verzékkel, klisés ambient-betétekkel, elnyújtott gitárszólókkal, hanem csak a lényegre koncentrál.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
