Visszhang: film

Totally Killer

Visszhang

Hatástörténetét illetően nem bíz sokat a fantáziánkra Nahnatchka Khan habkönnyű kis filmje.

Hősei bemondják a Vissza a jövőbe és a Sikoly címét is; ennél tovább nem is kíván ásni a filmtörténetben. Helyette ezredszerre is meglovagolja a 80-as évek retróhullámát, mely a slasher filmek hordalékát is magával hozta (Boldog halálnapot!, Freaky, Szöktetés a pokolból, Scream Queens). Az időutazás és a mániákus sorozatgyilkos keresztezése nem sikerül maradéktalanul, de egy-két (kissé szégyenkező) kacajt azért kicsikar belőlünk.

Jamie (Kiernan Shipka) az álmos Vernonban éli a középosztálybeli tinik unalmas életét. Helikopter szülői tendenciákat mutató anyja kétségtelenül irritáló, de aggódása traumatikus fiatalkorából ered: három barátnőjét 1987-ben, a 16. születésnapjukon halálra késelte egy maszkos ámokfutó. Ő az egyetlen túlélő, ám 2023 halloween éjjelén érte is eljön a gyilkos. Jamie gyászában kipróbálja barátnője kísérleti időgépét, anyja megmentésének reményében (logikus lépés, bármelyik gyászoló gyermek megtenné). A lány 1987-ben landol, és innentől pukkan az a kevéske töltet (mind komédia, mind suspense terén), amelyet a film nyújtani tud. A 2020-as évekből érkező tinit sokkolja a 80-as évek politikai inkorrektsége és hanyagsága, és átlagos képességei ellenére ő tűnik a legjózanabbnak a sok hormontól fűtött, irracionális középiskolás között. Khan csuklóból eleresztett kultúrsokkos poénjai sokkal jobban ülnek, mint a trehány horror­elemek, amelyek már csak azért sem működhetnek igazán, mert a film képi világa egy tévéfilmével vetekszik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.