Kérdéseket és némi zavart már annál inkább.
Figyelmet és időt követel magának a kötet, a megannyi rejtett utalás és visszatérő elem újraolvasásra késztet, a szerző pedig eközben kitartóan – „kényszeresen” – igyekszik „egy történetet végigmesélni, aminek / se eleje, se vége nincsen”. Mindez a megszokott olvasói stratégiáinkat kíméletlenül kikezdi, ami időnként kissé rémisztő lehet. Az egyén és a másik ember traumáiról folyó beszéd nehézségeinek megtapasztalása zavarba ejtően tanulságos élmény.
Az őszinte, mégis megmagyarázhatatlan kötődés, a másik iránt érzett emésztő aggodalom és az önfeladás drámájának versei ezek. A szélsőséges, időnként egymásnak ellentmondó érzelmek szédítő spirálja azonban mindvégig valami mélyen emberi tengely körül forog, rámutatva, hogy „a repülés, de még a zuhanás is olyan, / mintha valaki az ölébe venne”. Fokozódó kíváncsisággal követjük a lírai hang szólamait, felgöngyölítve a költeményeket egyetlen ciklussá összefűző narratív szál apró részleteit, és közben a lehető legközelebb akarunk kerülni a beszélő, valamint Z., e versek titokzatos hősének történetéhez.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
